Keresztútjárás
Húsvét van, a keresztény világ legnagyobb ünnepe. A fölkészülést hosszú hetek előzték meg, gyakorolhattuk az önfegyelem, a lemondás, a tisztulás, a böjt erényeit. Mód volt befelé fordulásra, számvetésre, s talán még arra is, hogy nyitogassuk a kegyelem kapuját, hogy mögötte megpillanthassuk Isten és ember örök szövetségét. Több mint kétezer éve Jézus, a fiú azonosult az Atya akaratával, magára vette valamennyiünk vétkét, de életét és sorsát is, és minden pontra kiterjedő sorsközösséget vállalt valamennyi földre született ember életével. Megváltóként vállalta az áldozatot értünk, vállalta a halált, hogy vére kiontassék értünk a bűnök bocsánatára. A hangulathoz illő olvasnivalót kerestem a polcon, amikor kishíján lábam törött, egy kétkilós album puffant elém és nyílt ki a huszonkettedik oldalon. „Vajon milyen erő hatására kételkedünk oly makacsul az életünket és világegyetemünket felvázoló és így létrehozó „tervrajz” mögött lappangó nagy tervező személyében? Nos, tetszik, nem tetszik, de tény: lassan évszázadok óta élünk a transzcendencia megkérdőjelezésének szellemi közegében, csodálkozunk-e hát, hogy ennek hatására egy magasabb minőséghez való kötődésünk kapcsai eloldódtak, és képtelenek vagyunk felismerni olyan nagy léptékű összefüggéseket, melyek életünket, művészetünket és gondolatainkat egy felettünk álló létezési sík jelenvalóságához kötik?” - olvastam rögtön a korábban általam megjelölt sorokat Miklósvölgyi János felvezető gondolataiban. A vaskos, 500 oldalas kötetben a szerző roppant súlyú kérdést feszeget. Ember és művészet keresztútjárása címmel járja alaposan körbe a választott témát. Őt idézem ismét: „Könyvem a művészet egyetemes történetének jelentős részét vizsgálja, más közelítésből és összefüggésben, mint ahogyan eddig bárki tette. Festő és grafikus lévén, tudományos igényű értekezéssel nem szolgálhatok. De megfontolandó gondolatokkal annál inkább. A művészet igazat szól, vagyis felismer, tehát nevén nevez dolgokat. Ez a rendeltetése. Ezért egy olyan korban, ahol gyakran épülnek hazugságra bizonyos erkölcsi alapvetések, nyilvánvalóan érdekeket sérthet, ha leolvasom évezredek képjeleinek üzenetét. Az üzenet ugyanis egyértelmű: az igazság szót követel magának. No de mi az igazság? Erre keresem kötetemben a választ az „Igazság Napja”, vagyis Krisztus segítsége által. Meglátásom szerint a Praetoriumtól a Golgotáig vezető keresztutat nem csupán a Megváltó járta be kettőezer évvel ezelőtt, hanem minden ember, sőt, az ember által létrehozott művészettörténet is ezt teszi. Valamennyi keresztúti állomásnak megvan ugyanis a minőség-azonos párja, nem csupán az egyes ember életében, de a művészet egyetemes történetének korszakaiban is. Ily módon át kell értékelnünk a szenvedéstörténet eddig alkalmazott definícióját. A keresztút ugyanis beavatási útvonal, s mint ilyen, többé nem kizárólag szenvedést, hanem sokkal inkább üdvtörténetet vázol. Akárcsak a művészet egyetemes története és az emberi élet.” A filozófus, festő, polihisztor Miklósvölgyi könyve megjelenésekor, 2011-ben, alaposan felkavarta az állóvizet. Még az Előszót jegyző Pap Gábor is példátlan merészségű kihívásnak minősítette a grandiózus vállalkozást. Azóta inkább agyonhallgatják, semmi baj, a bátrak elolvashatják. Időigényes vállalkozás, de megéri. Kapaszkodót adhat napjainkhoz, ma is az igazságot keressük kitartóan, és az ma is, mint oly sokszor, megfeszíttetik. Nehéz időket élünk, káosz, háború mindenfelé a világban, de a hétköznapok is arról szólnak, hogy a jog mindenhatósága kíméletlenül elnyomja az erkölcsöt. Ömlik ránk a szenny a világhálón, szűkebb hazánk, Európa is keresztútja sűrűjében tántorog, s hetente elbukik. Napjai telve vannak félelemmel és szenvedéssel. Velünk van a rossz is, amely az életet beszövi, elhomályosítja, megmérgezi, és az ember a rosszban egyedül és támasz nélkül marad, és ami a legfélelmetesebb, a lélek szeretetre képtelen és elhagyatott. Mindezt Simone Weil mondja, meg azt, hogy a rossz támadás a létezés ellen. A rossz nem bűn, annál mélyebb és hatalmasabb. A rossz létrontás, amely a világ minden pontját éri. A teremtést bevonja és elsötétíti, és kísérletet tesz arra, hogy a létezés egészének fényét kioltsa. De talán fordulóponthoz érkeztünk. A félelem leteperhet bennünket, de ha a szenvedéssel a lélek vállalja a sorsát, a felfelé hívás szavát veszi magára és a szabadságot választja, eljöhet a Feltámadás. Áldozat nélkül azonban nem megy, Európának sem. Csak azt kívánhatjuk, hogy vezetői, kijózanodva, értsék meg Húsvét ünnepének üzenetét. Képtelenség - legyinthetnénk, de talán mégsem az. A tudomány mindenre magyarázatot keres, mi mégis azt látjuk, hogy a méhecske, a madár, a mókus bizonyítékok nélkül is tökéletesen teszi a dolgát a világban. A mai öntudatos európai polgárt is két lába ragasztja a talajhoz. Hitetlenül hallgatja a károgók hadát, eltűri, hogy Jézust gyalázzák. Meg azt kérdezzék gúnyosan percemberek: miféle Isten az, mely saját fia halálát követeli a mi megváltásunkért cserébe? De benne is ott lapul a titok, az, hogy - bár a földön áll, de - szárnyalni is képes. A Teremtő nem követelt vért. Csupán elfogadta a valós áldozatot, azt, hogy Jézus, hozzávetőleg kétezer évvel ezelőtt „beleállt” és ezzel megváltott bennünket. A háborút nem tűzzel-vassal, hanem szeretettel vívta meg. „Érettünk szembeállt a halállal és az életnek összes éjszakáival”. Ez a Keresztjárás és a Megfeszítés lényege. Hasson hát Húsvét öröme, a szenvedésből született megújulás. Prohászka püspök írta erről: „mikor a lélekből fényszóró lesz, s az a maga sajátos világosságát vetíti s szórja szét a világra”. Csak úgy magától, bizonyítékok nélkül. |
Kiss Gyöngyi |